POP plusz

Zene. Élvezet.

Bakelit vs. Spotify

Szeretném azt hinni, hogy az úgynevezett megváltozott zenehallgatási szokásoktól való ódzkodás, s ezzel a húsz-harminc évvel ezelőtti hanghordozókhoz ragaszkodás nem csak amolyan öreges nyavalygás, a technikai újításokat követni képtelen ember öncélú nosztalgiája. Bár ez az egy mindenképp jó az öregedésben: egyre kevésbé érdekel, mit gondolnak mások.

768x768design_01.jpg

Imádom az anekdotákat arról, hogy Erdélyben a nyolcvanas években a paplan alatt kellett rejtegetni az István, a király lemezeket; hogy ki miként hozott be a Ladájával új zenéket Bécsből; hogy a telepen kinek volt meg az új Duran Duran kazetta és azokat hányan másolták át, készítettek neki rajzolt borítót. Nem kell túlmagyarázni, hogy ezekben az időkben ezeknek a zenéknek milyen értéket tulajdonítottak. Meg kellett érte dolgozni, kiváltságosnak számítottál, ha birtokoltad, és vigyáztál is rá, mint a szemed fényére, mert a pótolhatósága nem volt magától értetődő. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a szellemi termék, amelyet nyugodtan nevezhetünk már itt virtuálisnak, elkerülhetetlenül egyet jelentett a fizikai hordozóval, a lemezzel, a kazettával, de később, noha akkor a hozzáférés már nem számított körülményesnek, de a CD-vel is. Szóval ha tönkre ment, az tönkre volt menve. És ha pótolni akartad, újra le kellett futnod ugyanazokat a köröket, ami egy kazettamásolás esetében még beleférhetett az iskolás életedbe, de egy idehaza hivatalosan nem is kapható korong beszerzésére már nem volt lehetőséged minden hétvégén. Tulajdonképpen sokunk számára a lengyel piacos kazetták megvásárlását is hosszas zsebpénzkunyerálás és spórolás előzte meg.

Gyorsan előrebocsátom, eszembe sincs visszasírni ezeket az időket. Ha ’89-ben azt mondja valaki, hamarosan a világon bármilyen zene három gombnyomásra hozzáférhetővé válik, az a rendszerváltás ígéretének sokszoros túlteljesítését, a végtelen rock n roll mátrixra kötött audiofil társadalom nirvánáját jelentette volna, többet, mint amire valaha vágytunk.

Azzal viszont, hogy ez többé-kevésbé megvalósult, struccpolitika lenne nem észrevenni, hogy a zenehallgatók széles tömegei számára maga a matéria, a zene, már nem azt jelenti, mint a körülményes huszadik században.

Imádtuk a kazettát, mert százszor kényelmesebb volt hozni-vinni, tárolni, de még a lejátszóba betenni is, mint a dromedár harminc centis, kényes anyagú, néhány óvatlan karcolással örökre hazavágható nagylemezt. (Amelyet egyébként tévesen nevezünk bakelitnek, mert konkrétan bakelitből sosem készült hanglemez, csak a zenei szleng kezdte használni itthon a ’90-es években. A hanglemez anyaga a vinyl.) A szalagra rögzített Madonna-válogatás sem jelentett persze egyet az örökkévalósággal, az anyag vékonyult, nyúlt, szakadt, a minőség romlott, míg már alig lehetett kihallani belőle az eredeti hangokat. A CD és a digitálisan újrakevert kiadások ezt is megoldották, örültünk is, mint majom a farkának. Az MP3 már öszvérmegoldás volt, bár akkor még nem nagyon tűnt fel, hogy milyen értelemben is. De milyen menő már, hogy a computerünkön nem csak pasziánszozni, de akár zenét hallgatni is lehet!

Szóval miért is volt az utolsó törékeny lépés az MP3 formátum egy olyan világ felé, amiben a zene birtoklása már egyáltalán nem jelenti azt, amit korábban? Az MP3, noha minden korábbinál „kevesebb helyet” foglalt, még mindig fenntartotta a fizikai birtoklás illúzióját. De onnantól, hogy már letölteni sem akarod feltétlenül, hanem beéred a havi előfizetéssel, aminek hála online stream formában válogathatsz egy - aláírom: hihetetlen gazdag - katalógusból, az a dal attól még nem lesz a tied. Valószínűleg nem is igényled. Amire nem mondom, hogy feltétlenül baj, de bevallom, érdekelnek az okai. Miért nem akarnak az emberek ma már sajátjuknak tudni egy albumot, vagy legalább egy dalt, ahogy sajátjukként tudják a kabátot a szekrényben, a tévét a nappaliban?

84143ec56a23faba32dbeab7044ca9e5.jpg

A nyilvánvalónak tűnő válasz erre, hogy mert nem az eszköz, hanem a zene maga a lényeg, ami pedig nem kézzel fogható. Vagyis teljesen mindegy, hogy miként szólal meg a Genesis, lényeg, hogy megszólaljon. Még Nick Hornby, a Pop, csajok stb. szerzője is imádja a Spotify-t, amellett, hogy azért rendszeresen vásárol lemezeket a mai napig. Tényleg isten ajándékának tűnik az a hihetetlen hozzáférési lehetőség, amit az elmúlt egy évtized teremtett meg. És az is kétségtelen, hogy a világ összes zenéjét nem halmozhatjuk fel otthon nem hogy CD-n, de még külső vinyón hangfájlokként sem. Egyrészt a jelenlegi lakásárak mellett képtelenség lenne ekkora életteret fenntartani, másrészt a feleségünk is kivágni minket a kacatjainkkal együtt, mint macskát szarni.

Kinek mi tehát a fontosabb? Hogy magunkénak mondhassunk válogatott zenei anyagokat bármilyen formátumban is, vagy interneten keresztül hozzáférhessünk egy kvázi kölcsönkönyvtár gigantikus állományához?

Nincs kizárva, hogy csak a negyvenhez közeledve szinte elkerülhetetlenül konzervatívvá váló zenerajongó mondatja velem, de előbbinek mégiscsak mélyebb az érzelmi töltete. Ami nagyon sok esetben jelenthetne nevetséges romanticizmust, de speciel művészeti alkotások tekintetében nagyon is adekvát. Az például a legkevésbé sem tölt el szívfájdalommal, hogy az Adobe termékeihez is már csak havi előfizetés útján juthatok hozzá, meg nem vásárolhatom; a Photoshop bármennyire is kedves társam, mégiscsak munkaeszköz, nem egy a hangulatomat meghatározó, az emlékeimet felidéző találmány. De bármiféle kulturális produktum esetében az emóciók háttérbe szorítása egyben a lényegtől való részleges megfosztás, hiszen a művészet konkrétan az érzelmeinkre kíván hatni, ezért vagyunk élvezői. És nem csak felhasználói.

És valahol ehhez kapcsolódik a tulajdonlás kérdése mellett a másik szerintem említésre méltó probléma, a zenéhez való hozzáállásunk.

A 2000-es évek elején az üres CD-kre már nem egy az egyben másoltunk át kölcsönkért eredeti kiadásokat, hanem számolatlanul toltuk fel mappákba rendezve a miniatürizált dalokat. Pontosan emlékszem a döbbenetre, amikor egy papírvékony lemezt tartva a kezemben tudatosult bennem, hogy ezen most rajta van a Pink Floyd ÖSSZES! És ha az olvasó esetleg még nem múlt el 30 éves, akkor most joggal röhög fel, hiszen már ez megdöbbenés is végtelenül idejétmúltnak tűnik. Mégis valami lelkiismeret-furdalás féle vert bennem gyökeret; hogy ez azért mégiscsak tiszteletlenség a zenével szemben.

Nem az előadóval szemben, akinek a korábbi albumait is átmásoltam, vagy eleve kalózkazettán szereztem be. Ez még akkor sem merül fel komolyan az emberben, ha online kolduló előadókról olvas, vagy pusztán arról, hogy mennyit dolgoztak vele, költöttek rá, mert ez mégis csak egy üzleti vállalkozás, és akkor én meg nem akarok érte adni 5 ft-ot sem. Nem, én a zene iránti tiszteletre gondoltam, a médiumra, a jelenségre, a csodára. Hogy annak azért nem itt volna a helye.  

Hazudnék, ha azt mondanám, sokat forgolódtam álmatlanul ezek után, de azért átsuhant rajtam egy ilyen kellemetlen érzés. Aztán mentünk tovább, tudjátok, ezek azok az idők, amikor a világ épp kezd „felgyorsulni”. Már nem érünk rá felhívni a barátunkat a születésnapján és elmondani ugyanazt a szar poént, miszerint „innen minden év ajándék”, csak írunk egy HB-t az üzenőfalára. Nem nagyon szeretnénk különösebb energiát fektetni abba, hogy az intellektusunkkal (ne adj isten a lemezgyűjteményünkkel!) elkápráztassunk valakit, csak jobbra húzzuk a profilképét. Ha mégis hajlandóak vagyunk huzamosabb ideig koncentrálni kedvenc előadónkra, elmegyünk a koncertjére 20-30 ezerért, szerencsére van mobilnet, be tudunk csekkolni egy saját fotóval.

De van-e köztetek olyan, aki szokott még otthon, nyugiban, elejétől végéig meghallgatni egy lemezt? Az se baj, ha Spotify-ról. De hogy nem háttértevékenységként, hanem a zenére koncentrálva, mintha egy filmet nézve.

hf.jpg

Nem a „bakelit sercegéséről", nem a kihajtható és dalszövegekkel ellátott borítóról, nem az ABC-sorrendbe helyezett gyűjteményekről beszélek tehát, mert tudom, sokan ezeket a mantrákat szokták nosztalgikusan felsóhajtani. Hanem arról, hogy félvállról vesszük az alkotást, amelynek pedig továbbra is rajongójaként aposztrofáljuk magunkat. De legalább is like-oltuk a zenekar rajongói oldalát. Pedig egyáltalán nem figyelünk rá annyira, amennyit nem csak megérdemelne, de mint amitől mi magunk egy minőségibb időtöltésnek örülhetnénk.

Tudom, hogy az életünk ilyen, örülünk, ha ebben a káoszban 75%-ig jutunk egy YouTube-videóval munka közben és az is teljesen emberi, hogy közben átfutjuk alatta kommenteket, amik közül, ha valamelyik feldühít, még reagálunk is rá. Közben persze a 4 perces dalból már csak 2,5 van hátra. De az megint csak nem nézőpont kérdése, hanem könnyen belátható törvényszerűség, hogy bármennyire is csúcsra járattuk a multitaskinget, egy bármilyen dal komoly százalékáról maradunk le azzal, hogy közben százfelé figyelünk. Egy háttérben meghúzódó basszusfutam, egy korábbi kultdalból átemelt téma, egy hajlítás, ami mind színesítenék az élményt. Ha nem maradnánk le róla.

Hogy az egykori kalózellenes propaganda szlogent citáljam:

Nem chatelsz szeretkezés közben. Sem a gyereked születésekor. Miért ne akarnál teljesen jelen lenni zenehallgatáskor is?

 

Ha van kedved, kövess a Facebookon!

A bejegyzés trackback címe:

https://popplusz.blog.hu/api/trackback/id/tr9813649278

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

POP plusz

Nem azért, mert régen minden jobb volt - de a popzene speciel jobb volt.

Friss topikok

Facebook oldaldoboz